A.Marton Gyula – A Festő (Merengés a könyv felett) - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

A.Marton Gyula – A Festő
(Merengés a könyv felett)

Piros, szemcsalogató fényes borító, lapozzál már te lány, de minek? Odébb rakom. Diadalmas helyet választottam neki a polcon, néha majd elszemezgetek vele, de minek? Én nem emlékszem a „számkivetett” festő művészre. Dúdor István meggyilkolása idején négy éves voltam és a felnőttek világa egyáltalán nem csalogatott. Halottam van egy „ecsetes bácsi” aki mély álomba szenderült. Na és akkor mi van? Csipke Rózsika száz évig várt és korántsem eredménytelenül. Hisz száz év után felébredt és boldogan élt, amíg meg nem halt. Valójában nem tudni, hogy meghalt-e igazán, mert mai napig beszélünk róla. Az igazi sötét korszak az a százévnyi semmi tevése volt… legalább álmából beszélhetett volna, hogy tudjuk nincs még minden elveszve.

Dúdor Ő más! Helyette a képei beszéltek és én akárhányszor érintem a gömöri tájban eltévedt fűszálat eszembe jut, hogy ezt talán Ő festette. Szembesétálok a nappal, csiklandoz, melenget. A szívét hagyta benne, akkor is, ha gyarló volt, akkor is, ha esendő…

Nincs már évforduló, nincs már megemlékezés. Nem állunk megdöbbenve a gyilkosság tetthelyén. Igaz, még nem telt el száz év, még nem jött el az ideje, hogy felébredjen álmából. Attól én még kisétálok a városi parkba, leteszek a lócára egy virágcsokrot és figyelem az embert. Igen, pont azt, aki elsőként veszi észre az „ott felejtett” virágot. Felkapja és tovább viszi. Nem szólok én már semmit, mert ez annyira embertelen – emberi.

A lóca újfent üres és elhagyatott. Amikor meleg június van, leülök, elmerengek Lacza Éva szavain: Sok embernek van ilyen-olyan Dudor-élménye, mert ki ne ismerte volna a dereski festőt, amíg élt. Kedves volt, természetes, őszinte, tiszta szívű, s ugyanakkor erőszakos, kezelhetetlen, öntörvényű, sokszor makacsul önpusztító. Nem lehetett őt nem szeretni, mégis sokan mondták egymásnak: „Csak a lakáscímedet ne add meg neki, mert beállít részegen.”

Magasba szállt és elégtek a szárnyai. Talán nem is akarta, hogy túl sokan szeressék. Ne szokják meg „itt létét”, mert e világ törvényei nem érinthetik. Kit, Őt? Ugyan már!
És mégis, mégis annyira vágyta, hogy imádják, rajongjanak érte és szakítsák szét, minél több darabra, mindenkinek jusson ám. Isteni kettőség. Szomorú volt, magányos és menthetetlen. Tudott Ő élni, csak nem volt megfelelő állarca. Olyan, amellyel becsaphatta volna a világot. Mert minek? Ő minek csapta volna be?

Kiveszem a könyvet a polcból, piros, fénylik, csalogat. Pedig már agyamra megy az a sok életrajz. Némelyiket átírnám. Nagyot lesne a Világ, ha úgy olvasna egy ember haláláról, hogy közben kiderülne, még meg sem született…

A Festő… lássuk csak. Úristen! Nincsenek számok. Nincs innentől – idáig… és hogy aztán nincs tovább! Nincs, mikor születet – mikor halt meg. Csodálatos miértek vannak. Miért? Miért? Miért?...
Oldalszám 16. Helyzetjelentés: Zokogok.
- „Nagyon kell szeretni" – gondolta. Akkor nem jöhet halál, nem surranhat be hátulról a kertek alól, nem mászhat le a padlásfeljáró szúette lépcsőin. Nem. -  (Részlet a könyvből)

Hej, ember! A torkom fog megfojtani, hadd abba, hadd abba, hadd abba…
Ezek az én könnyeim, jogomban áll leállítani őket. Akkor miért nem megy?
Már mindegy, amire a könyv végére értem teljesen belehaltam! Szívemig emeltem, majd újjászülettem… igazán. Lelki manna nekem ez. Hamisítatlan, igazi meztelen arc.  
Pedig jól jönne egy pár állarc, hogy már ne vadászon rám folyton az néhány „sosem hibázó – de folyton gyűlölő“
Nem tudok élni a törvényeitek szerint… Csak a harc – csak a harc – csak a harc, pedig sosem lesz tiétek az ország, se a hatalom a dicsőség meg pláne nem. S ha igen… biztos nem mindörökké. Ámen!
Rám szabott állarc nem kapható többé. Mi lesz most? Kitudja! Egy Isten van, s ha Ő a menyekben Dúdornak modellt áll, könyörgöm addig ki vigyázz engem? Ki véd meg?

Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek.
A hatalmas, néma, égbe nyúló
falak között, sárga árnyba bújó
csöndes bosszúvágyban
volt hogy lelkem tágas,
kínba forgó magányt emelt.
(György Takács Péter: Miatyánk.
Részlet a könyvből)

Olvasom a könyvet, hol ülve, hol állva, hol sétálva. Néha a tükörbe nézek. Miért fáj, miért kínoz? Az a ronda sziklaszilárd tehetetlenség, amikor a sors muzsikál. Isten a menyben vigyázz rá! Nem volt Ő rossz ember csak nagyon – nagyon magányos. Hatvannégy éves lenne ma az örökké fiatal.

„Az eszméletlenségbe torkoló italozások után bár – kereste a Szigeteket, ahol pihenni, megerősödve, alkotni lehetett volna. Újra és újra pocsolyákba lépett, nem vigyázott. Szemtelen volt és zsarnok. Elrugaszkodott a természettől, és összetörte saját nagyravágyó illúzióit.
Bohóc lett, de már nem gyermeki kacajok cserepei égtek száján. Sértő volt és nem volt, aki megvédje. Űzött vad volt, aki csapdáit maga ásta.”  (Részlet a könyvből)

Nemlétezik valami kézi manuál féle, amely aprólékosan megmagyarázná, miért fricskáznék szebb színeket az élete könyvébe? Se nem apám, se nem Istenem és mégis, mégis, mégis tudnám Őt szeretni…
Sose tiltanám, nem én! Viszont annál inkább emlékeztetném… a halál mindig csak annak fáj, aki itt marad… úgy éljen és csak úgy akarjon meghalni.

Szeretnék köszönetet mondani DON A. Marton Gyulának
NovEMBER 10-én ott ültünk egy asztalnál és a kínos csend Tőlünk fényévekre járt. Úgy érzem valami megindult. A királyságom felét odaadom, ha soha nem adja fel! Felélesztett. Bármelyik keresztre feszíthetnek engem, arról, aki bátran megérinti, a szívemet soha nem feledkezem meg. Ennek ellenében élni szeretnék, amíg lehet és nem folyton csak várni a változást. Nagy öröm ez nekem tudni Őt – aki ért a kultúrához és az élethez.
Nincs már többé polcon a könyv. Velem alszik és velem ébred fel… mert annyira igazi, s vele együtt én is igazi lettem. Velem él, lélegzik, mosolyog, zokog, nekem is dedikált, értem is nyílnak a lapok újra, újra és újra…
Oldalszám 61. Helyzetjelentés: Zokogok.
És annyira, de annyira jól esik. Van szívem, emberek.
Vagy csak úgy fest
Vagy csak Dúdor úgy festené…
Az arcomra elégedett mosoly ül, jól áll nekem… igazán. Szeretni fáj, nagyon fáj… én akkor is szeretek.
KÖSZÖNÖM

Ugyanakkor szeretnék köszönetet mondani Szajkó Béla bácsinak ezért a mondatért: „Én soha nem útálok, mert akkor nem vagyok ember."
Minden tiszteletem!
…S bár van még egy pár „embertelen dal”… jól esik nekem fellélegezni ott, ahol ilyen okosságok születnek.