Életutak - Životné cesty - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Életutak (fotók nagy felbontásban)

Magyarország történelme a hűség kulcsaival kinyittatta szívem rozsdásodó kapuját. Ezt olvasva mély sóhaj hagyta el ajkam: „… a vértesszőlősi leletek tanúsága szerint már félmillió évvel ezelőtt élt szarvasra, bölényre, lóra, orrszarvúra vadászó, eszközöket használó ősember.” (Magyarország története I. kötet 3. kiadás)
Számomra fontos volt szétszórt jeleket hagyni az utókor részére, amelyek után eredni lehet, bizonygatni fontosságukat, hitelesíteni, mélybe rántani vagy elítélni reménytelen hanyatlásra.
Önmagam bírája csakis én lehetek, nem kell hozzá plakett sem aranytábla. Hisz mindazok a dolgok, amelyeket felfedezni véltem tőlem függetlenül léteznek. Minthogy a szívemet sem én dobogtatom…
Samu csontmaradványai Vértesszőlősön pihennek, Csór községében nem élnek Csóri nevezetűek a Kégl kastély Csala pusztán található 19 kilométernyire Csórtól.
Engem viszont legfőbbként az érdekelt, hogy az Európa egyik legidősebb – mintegy 350 évvel ezelőtt élt (?) – élőembere, amelynek csontmaradványai a Vértesszőlős melletti mésztufabányából kerültek elő (Wikipédia) miért pont Samu lett és ezt kinek köszönhetjük?! Ugyanakkor az is megfordult a fejemben, a férjem ősei ugyan hagytak-e genetikai lenyomatot Csórban, illetve miért vette fel Kégl György a csalai előnevet? S a lánykori vezetéknevemből kiindulva ki Csala jobban, én vagy ő?!Így aztán nem is történhetett másképp, útnak indultunk. Persze útközben azon is eltöprengtem, hogy a történelem tőlem aligha fog változni, minek bolygatom Samu öreg csontjait, ha épp elegendő élő ember van a Földkerekén kivel rendezhetném dolgaim míg az idő nekem játszik?! Viszont kell az életben egy pár félreértett kép, szó, gondolat ahhoz, hogy az emberek ne csak holmiféle nyomásnak alárendeltetett véleményt alkossanak, hanem merjenek kiállni a sorból kutatva a miérteket mindazonáltal, hogy „okosabbak”, „szebbek” és „jobbak” bizonyára mindig lesznek.   
Aki nem tud jól szeretni annak büntetés jár mégis mily fura, hogy Istenigazából legtöbbnyire csak azok büntetnek, akik állítólagosan jól szeretnek példát mutatva ezzel mindazoknak, akik beérik a színpadiassággal.
Történelem… talán ez az egyetlen, amit egymásra hagyunk, s úgy érzem, Samu a sírjában forogna, ha látna, hogyan lökik fel egymást akarva – akaratlanul az utódjai…az emberi faj  aki „egységes igazságért” harcol kisebb – nagyobb sikerrel.
Mert az egyetemes igazságot is mindenki másképp éli meg. Erre jutottam…

2012. július 14 – én útnak indultunk.
Elméletileg kora hajnal van, gyakorlatilag viszont elaludtunk, így ha a kilenc óra korahajnalnak számít, akkor nem fontos lódítanom.
Az utunkat Mc Hawer és Tekknő formáció tette kellemesebbé, vidámabbá, illetve a legújabb közös lemezük, immár a tízedik.
Amint átértünk Magyarországra a GPS meghalt, kétszer jobbra – egyszer balra rázva újraélesztettük reménykedve nem vezet majd „rossz utakra”. Hát nem:) Még Kínai Ittermet is láttunk.

Hatvan kilométerre Hatvan és a hatvanast is betartottuk! (A sztrádán viszont 2x annyival mentünk. Ott más az élet, haladni kell.)
Így pontban tizenegykor a Káposztásmegyeri kávézóban tartottunk pihenőt.
Cafe del Zorro – Egy hely mely mély nyomot hagy bennünk akárhányszor megfordulunk ott.  Szeretem. Kedélyes, mosolygós felszolgálás, ott sosem kell szemlélnem a világra telepedett gondokat s miközben a saját nyugalmamban kávét fogyasztok, úgy érzem, mindazokkal szemben hatalmas előnyben részesülök, akik nem ismerik ezt a helyet még. Mit sem számít a versengés, hisz az ottani nyugalmat nem veheti el tőlem senki, bármennyire szeretné.
Köszönöm!

Irány a Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyére Vértesszőlősön ahol Samu koponyacsont darabja látható. Az úton 101 elválasztó vonalat számoltam össze, aztán hirtelen egybefolyt. Szerintem elaludtam. Szűken Vértesszőlős előtt ébredtem fel. A Mekiben mosolyszünetet tartottak, mint anno három évvel ezelőtt, amikor Zsolti próbálta jókedvre deríteni az egyik McDrive szolgáltató hölgyet késő esti órákban. „Kedves konyha figyelj” című műsorával. Széjjelszakadtam a röhögéstől miközben „odabent” már jóval előtte, még kamasz koromban tudatosult bennem, hogy az igazi jókedv érdekében nem fontos piálni.
Megmosolyogtam a megélteket és múlt időbe helyeztem.
„Egy furcsa álom volt az Élet” így is mondhatnánk, de mindenki a saját álmáért felel leginkább.

A Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyén örvendezve sétáltam. Pontos adatokat nem tudok, sajnos nem vettem részt az ásatásokon, kivitelezhetetlen lett volna, de a képek szerintem önmagukért beszélnek.
1965. augusztus 21-én Sámuel napja volt, amikor egy pár lerepesztett szikla révén előkerült az ősember tarkócsontja amely Samuként ágyazódott be az emberi tudatba és a közéletbe.  
Kimagaslóan mély tisztelettel olvastam: „Dr Vértes László 1914 – 1968 A Vértesszőlősi Őstelep feltárója emlékezetére.” Alázatosan fejet hajtottam, mégis úgy érzem, s nem hagyott hidegen, egy jó pár név kimaradt a megemlékezésből. Hiányzik egy odaillő köszönet mindazok számára, akik a doktor úrral együttdolgoztak. Így lenne becsületes. Talán az Önkormányzathoz kellene fordulnom, meséljék el az egyszerű, sziporkázó turistának, mi lett a többiekkel? Ámbár a Világtükre leginkább a cselekvőkre apellál én a megálmodók szerepét is igencsak fontosnak tartom. Ez egy csapatmunka, így vagy úgy. Mert a hajtómotorhoz szükséges az üzemanyag is, nem de? Egy csapatmunkában illő szétosztani a dicsőséget, az ástatások sem tapsra működtek, több embernek kellet feszítővasat ragadni ahhoz, hogy mára legyen mit csodálnunk.
Engem például kifejezetten érdekelne milyen szerepet játszott ebben Pécsi Márton, Mészáros Imre, Schweitzer Ferenc, Futó Jenő, Kovács Márton, Skoflek bácsi illetve a Nemzeti Múzeum régészei, az antropológusok, geológusok, paleontológusok, és az egyszerű paraszt emberek, akik szívvel lélekkel várták a kutató munka végeredményét… már ha van olyan, hogy „hivatalos végástatás”…
Sajnálom, hogy nem folytatódik az Őskori lelőhely feltárása illetve késleltetik a munkálatokat, mert ez egy csodálatos hely tele határtalan lehetőségekkel. Nekem ez egy kicsit olyan mintha a végtelen sós tenger hullámain ringatózna az emberiség tudván úgyis szomjan hal. Végül is akkor minek iparkodjunk ugyebár?!   
Még jó, hogy Samu”akkoriban” nem így gondolkodott, mert más tájakra „evezett volna”
… oda ahol nem egymás ellenére kutatnák a titkait… ha van egyáltalán ilyen hely a Bolygón.
Mert amióta az eszemet tudom, ez majdnem mindenhol így működik, senki nem tesz kivételt csak úgy puszta örömből illetve azért, hogy mások örülhessenek. Így ítéltetett pusztulásra minden, ami általunk tovább élhetett volna… Az ilyen fajta csalódottságra nem készít fel az Egyetem. Nekem jó volt hinni abban, hogy a múltbeli történések meghatározók és a tudásra szomjazó Világnak nem koptassa fel semmi az állát. Sajnos tévedtem.
Mindazonáltal Vértesszőlős csodálatos község Komárom – Esztergom megyében. A háttérben húzódó hegyeket Gerecsének nevezték el.  Ezt már viszont sokszor sok helyen megemlítették, így ha lehet, saját benyomásokkal bővíteném. Első perctől fogva a szívembe zártam ezt a községet hisz én is a hegyek alatt nőttem fel. Az emberek barátságosak, befogadó képesek, nem ridegek, nem idegenkedők. Megannyi csodás kertes ház található ezen a tájon. Viszont ha jól értesültem a bánatom terén akadna egy pár cinkostársam mivel utcaszélesítés révén 2010-ben áldozatul esett egy pár egészséges gyümölcsfa. (Hivatkozás: Kemma)
Őszintén együtt érzek! Mi mást mondhatnék?  
Aki az önfeledt nevetés híve Dj Boriszt keresse. Kimeríthetetlen srác. Az ember gyermeke észre sem veszi mikor és hogyan szárítsa fel a csalódottság könnyeit, színvonalas profizmusa felejthetetlenné teszi. Absztrakt szálakat hasogat így bizonyos privát történelmekben igazi vérbeli művészként szerepel. Őt nem lehet elkobozni, megtartani és ejteni sem. Megélni lehet igazán, s akinek ez megadatatott legalább egyszer az életben, örökké a szívébe zárja csak úgy felesleges indokok nélkül.

Vértesszőlőst elhagyva Tatabányára értünk. Viszont vannak dolgok az ember életében, amelyeket jó ha csak futtában említ meg illetve csak annyi jelentőséget szán neki amennyi értékkel bír számára. Akik befizettek erre a „közönséges filmre”, akik megvették „az ócska ponyvaregényt” azoktól elnézést kérek.

Nem voltam elég erős ahhoz, hogy színleljek. Őszintésségért áhítoztak, s hogy kizárólag a szívemre hallgassak, ahhoz vezettek, de amint megtettem már nem voltam „az a áldott jó” ember így aztán rá kellet, hogy ébredjek, még mindig vannak olyanok, akik órahosszakat beszélnek arról milyen fontos a szabadság s a szeretet, miközben saját börtönükbe zárnak. Még mindig vannak olyanok, akik ellátnak jó tanácsokkal mitől lehet egy ember jó, de a saját tükörképüket még egyszer sem figyelték meg …s próbálj ellentmondani egyszer az ilyennek. Ha nem taposol végig a kirendelt útjain, nem vagy többé jó barát. Mert a szeretet lényege a vak engedelmeskedés ugyebár?! Ne legyen életed, ne legyen igazad s a saját szerencsétlenséged másokon csattintson ostort. Ha ez a szeretet, más vágányra felpakoltam és szatírás búcsút intettem neki. Volt benne mosoly és könnyi egyaránt.  Én nem szeretnék farkas lenni, így nem kell falkába tartoznom. Ó nem… talán nem tudok jól szeretni még, de mindig megnézem kinek engedtem, hogy megtanítson rá. Bruce Lee szerintem ma is azt mondaná, ha élne: „Ha bírálnak téged, akkor valamit jól csinálsz. Hiszen csak azt támadják, akinél a labda van.”

Édesanyám meghagyta azt a teret és szabadságot, hogy az én szívem alakítson hitrendszert és sosem szajkózta, sosem éreztette, hogy nem szeret majd eléggé, ha a saját hibáim diákja leszek. Sosem zsarolt, sosem mondta: „kifelé”, nem szabtunk egymásnak feltételeket: „Majd szeretlek ha…” Ő az, akihez teljes szívvel hazajárhatok. A saját tapasztalataim éltetnek majd…ehhez vezetet… mert csak azok hitelesíthetik, hogy nem mindazok elvárásai szerint éltem, akik úgyis belém rúgnak majd ha egyszer csak nem olyannak ébredek amilyenné formáltak(volna). S mily igaz mindez!


Csórra érkezve minden bánat tovaszállt. Settenkedtem, mint a Jégkorszaki mókus.
Ide kaptam – oda kaptam, túl sok volt belőlem mindenhol egyszerre. Csóriék Csórban jártak és ez mindenképp színesebbé varázsolta az élményeket. Már hogy is ne? Csóri Csuka csárda, Csóri tekepálya, Csóri lábnyomok az úttesten… Viktor által és általam.  Aki ismer, jól tudja, én sokat kérdezek, mert úgy tudok csak tanulni igazán. A tekepálya bérleti díjat következő képen hirdetik. Egy órára csóriaknak 700Ft, nem csóriaknak 1500Ft. Szerintetek Csórieknak vajon mennyi lehet?! Jó kis fejtörő ugye?
Természetes, ösztönszerű életvidámság áramlott belém gondolván: „Ez az igazi Da Vinci kód” Megmosolyogtató, szívmelengető látványosságok tárultak elénk.
A Szőgyény – Marich kúriától kezdve a Kemence udvarig. A templom kertjében egy Angyal szobra elé álltam elcsodálkozón, kissé megszeppenve. Nem éreztem, hogy bántana, ha megtehetné. Megnyugvást keltett bennem, így amíg Viktor emléktáblák után eredt én egy kicsit megpihentem. Csete Krisztián polgármesterúr írott szavaival érősítettem magam: „Rájöttem, hogy félelemből nem tudok szeretni, s akit szeretek, attól nem tudok félni.”  Ez egy akkora igazság, hogy ha a Világnak lenne egyetlen egy helye ahol legalább egyszer mindannyian tudatosan megfordulhatnánk, ezt tenném ki „üdvözlégy” táblának.
Szinte mindent fotóztunk ami moccant s ami évtizedek óta mozdulatlanul áll. A település felosztottsága kimagaslóan dicséretes hiszen minden korosztálynak megfelelő placcokkal büszkélkedhet, kedvenceim közé a nyilvános gyermekjátszótereket sorolnám, nálunk sajnos ilyesmi nem található bármilyen nagyítóüveggel mennék ki terepszemlére.
Csóri sportcsarnok…ki nem lenne erre büszke? Láttunk helyi járatott, órabérmentes, nem kell megadózni, nem kell jegyet válltani rá. Egy mosolygós bácsi sorra furikáztatta a gyerekeket lovas szekérkén. Legnagyobb dicsőség a Póni lovat illeti, ha egy ló mosolyogni tudna ezt az attrakciót mosoly indulónak nevezném…de így is hibátlan.  
És gyerekek képzeljétek, élő fákat ölelhettem magamhoz, azt amit nálunk sorjában kivágnak ott felbecsülhetetlen értékként őrzik és ápolják. A szívem kis híján kettéhasadt tudván, lassan de biztosan indulni kell. Még egy visszapillantás és autóba szálltunk. Könnyekkel harcoltam, kemény volt a küzdelem. 1:0 a könnyek javára… végül aztán a poros útra fogtam az egészet mert most kivételesen jól esett becsapni önmagam.

15 percen belül a Csóri úton haladva elértünk Csala pusztához (milyen mókás, de nyugodtan utána eredhettek) A lánykori nevem Csala :) férjhezmenetelkor felvettem a Csóri vezetéknevet.  
Csór és Csala közt egy Székesfehérvár nevezetű város található, amely úgyszintén gazdag históriával rendelkezik.

Útközben átlapozgattam a tájékoztatót, hogy jól emlékszem-e? Ez áll az írottakban:
Csala puszta egykor a Csákok birtoka és a csókakői váruradalom része volt. 1453 – ban
V. László a csókakői birtokokat a Rozgonyiak-nak adományozta. Az adományozást Mátyás király is megerősítette. Persze az idők folyamán uradalomról uradalomra vándorolt a telek. Számomra a legjelentősebb figura Kégl György, aki 1873 – ban a Nádasdy családtól megvásárolta a telket, majd valamilyen oknál fogva felvette a csalai előnevet. Az elhanyagolt birtokot Hauszmann Alajos tervei alapján teljesen felvirágoztatta és kialakítatta a neoreneszáns – eklektikus kastélyt és annak csodaszép parkját. Mára Csalai kastélynak is nevezik az ott álló felújításra váró komplexumot. Jelenlegi tulajdonosa a Faltec Kft.
És én most ott toporzékoltam, rácsodálkozó hatalmas szemekkel néztem az új világot. Karnyújtásnyi boldogság, oly kevés kell egy nyughatatlan szívnek ahhoz, hogy őszintén boldog lehessen. Csak egy lépés, láblenyomat ott ahol az őseim is megfordultak talán. Mert mily jó tudni, hogy valahonnan érkeztünk és valahová haladunk az idő folyamán, nem de?
Fogjuk rá Samura ez lesz a legtisztább.
Fegyverrel és kutyával őrzött magánterület, belépni tilos - ez állt az információs táblán a kis lezárt sorompó mellett. Legszívesebben kisikítottam volna önmagam a világból, hirtelen minden megdermedt. Mély lélegzet vétel, azért csak felszólítanak még mielőtt az életünkre törnek…Dönci előbandukolt hang van kép nincs változatban. A kutya önmagában nem volt nagy, csak iszonyat hangos, nehéz pillanatokat éltünk meg amíg az ajtóhoz kísért. Kedves bajuszos bácsi nyitott ajtót. Ha a film forgatókönyvét én írnám, a sosem ismert dédnagyapám nyakába is ugorhatnék akár, de egy idegen előtt az ember azért türtőzteti önmagát. Mire ajtót nyitott elfelejtettem mit szeretnék, így Viktor porolta le a német – magyar tudását. És mentünk, vígan, nevetve, Dönci sem ugatott.
Nem tudom szavakba önteni mit érezhettem. Csak neki dőltem a sivár kopott falaknak és évszázadokat pihentem. Wass Albert szavaival élve: „Mintha hazatértem volna valahová, ahol hosszasan éltem a múltban, de életemnek egy olyan szakaszán, amelyről nem maradtak emlékeim.” Ki bánja, hogy a tücskök rajtam legeltek, ha általuk szól a muzsikaszó? Kölcsönöztem mentát, egy pár kődarabot, téglát és csigaházat, majd Viktor tenyeremre helyezte a kastélyt. Nem bírnám el a gazdagság béklyóját erre ébredtem, de legalább végre valahára azoknak lenne jó akik őszintén megérdemlik mert az én barátaim fát ültetnek és nem kivágják.
Jaj, te csacsi Csóri - Csala lány, úgy látszik bárhol máshol boldogabb vagy. De hát tényleg oly csodálatos érzés volt megpihenni Csalapusztán, hisz kifejezetten gyönyörű táj.
Nem akartam hazajönni, Istenem mekkora szégyen ez… de jól tudtam mi vár rám. S álljon elém az, ki őszintén örülne ennek! Egy új járda, amelyet senkitől nem kértem, egy élettelen fő tér rozoga szökőkúttal ahol már az oroszlán is parancsszóra köpi a vizet. „Nincs pénz!” – csak ezt hallani mindenhol. Üzenem: „Nekem se, mégsem rongálok, és nem veszem el a másét.”
Wass Albert a hegyeit sírta vissza, én nem vagyok annyira bátor. „Adjátok vissza a fáimat” így szólna az üzenetem.
Amikor búcsút intettünk a kedves bácsitól, éreztem nincs visszaút. Egyrészt azért mert ez egyszeri egyedi élményi, másrészt azért mert megkellet élnem a köztünk lévő gondolkodási különbözetet. Ha valakinek az a szíve vágya, hogy ilyen csodaszép helyen kaszinókat üzemeltessen nem fogom hangoztatni, hogy nem érintett csalódás. Mekkora kárhozat, amikor a pénz beszél! Talán már a becsület is minden sarkon kapható. S túl hosszú sorokat állunk. Még csak a szemünk sem rebben meg amikor a saját lelkünket adjuk el.

Nagyot sóhajtottam majd autóba szálltam. Bezzeg, gondolatban a Vargyasi völgyben sétálgattam már. Igen ott… Erdélyben ahol a Csalatornya legendáját mai napig hangoztassák.
Ez a Csala, akiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében s megőrizték emlékét.   
„Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték el soha. Neve és emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatornyának hívják, míg egy székely lesz a Földön.”
Számomra ez felbecsülhetetlen érték és ezért örök hálával tartozom… igaz, nem tudom kinek. Fogjuk rá Samura ezt is.

Éhséggel ébredtem és mosollyal a számon
Ha kacsamáj akkor mindenképp a Babati Vendégház és Étterem, ilyen  egyességet kötöttünk az Élettel. M3-as autópálya 32-es kilométerkő mellet található,Polgár felé. Mindenkinek forrón ajánljuk mintahogyan nekünk is ajánlották. A felszolgálás színvonalas, lelkeket, szíveket érintő s az igaza mellé is úgy áll, hogy közben nem veszi el az enyémet. Mily ritka jelenség ez a mai felgyorsult Világban.
Az étel speciális módszerrel készül mert az ízéiben ott van a tenni akarás és a szeretet. Nem tapasztalhatók semmiféle konkuráló hajlamok. Nem honol a: „Ha nem nálam fogyasztasz nem vagy már a barátom.” Nem éreztem béklyót, nyüzsgést, nyugtalanságot. Ez megtartott a saját kis békémben s mint ahogy már egy párszor megtörtént a Babatiban újfent jó laktunk.
…s aki jó lakik az ne költözzön el gyerekek:))
Minden elismerésem s köszönöm!

Hazaérkeztünk, látványos a változás a fából még kevesebb lett, mert a betonlapnak hely kellet. Úgy érzem jelenleg több szívből vérzek egyaránt így a látszólagos béke és nyugalom érdekében arra kérem az érintetteket hanyagoljanak egy kicsit. Én nem fogok protestálni, buzdítani és nem indítok forradalmat. Félelemből még bólintok is talán vagy futok majd ha kergetnek. Ahogy van, úgy lesz jó. Nem kell fa, se működőképes szökőkút, nem kell parkosított pihenő, nem kellenek bokrok ide és színes virágok (a madarakat is küldjétek el). Nem kell gyermekjátszótér, városi tornaterem, se focipálya. (Nekem úgysincs gyermekem s a hintákat kinőttem már. Akkor minek harcolok?). Élettelen beton kell ide, felemás kockalapokkal. Ha lenne facebookom, lajkolnám mint az ókori Csumpluk civilizáció atyja.
Esetleg ha valaki találna valamit, amit büszkén kiemelhetnék, nyugodtan kiabáljon. Én nem szégyenkezem.

 
Hatalmas köszönetet szeretnék nyilvánítani a férjemnek mindenért s ebben minden benne van. Ő egy társ, aki megértette mit jelentett egymásnak a rózsa és a Kisherceg. A róka tudott mesélni arról, hogy szelídítésre vágyik, a rózsa túl büszke volt…de akit igazán megszeret a szívünk azt sosem veszíthessük el. Ez az igazi szeretet.
Köszönöm.  

                                 
Životné cesty

Dejiny Maďarska dokorán pootvárali kľúčmi vernosti zahrdzavené brány môjho srdca. Čítajúc nasledovné riadky som si hlboko povzdychla...podľa dostupných štúdií a dokázateľných faktov obce Síleš (Vértesszőlős) už pred pól milióna rokmi žil na Zemi pračlovek loviaci jelene, zubry, kone, nosorožce vlastnoručne vyrobeným náradím, či zbraňou. (Preklad z originálu: Dejiny Maďarska I. diel 3. vydanie)
Vychádzajúc z týchto informácií som pokladala za dôležité zanechať za sebou stopy, ktoré by mohli v spleti času dokazovať svoju pravdivosť, dôveryhodnosť. Stopy vlastných privátnych dejín, ktoré by sa mohli časom vyzdvihnúť, alebo zavrhnúť do hlbín zabudnutia.  Vyhradzujem si právo súdiť seba ako človeka bez nároku vlastnej plakety, či pamätnej tabule. Totiž udalosti, v ktorých som sa túžila vynájsť existujú bez môjho vlastného pričinenia už celé stáročia. Je to ako s ľudským srdcom, za jeho obmedzený čas tlkotu žiaľ nie ja zodpovedám a nevplývam naň vedome.
Pozostatky kostí pračloveka Šamu odpočívajú v obci Síleš (Vértesszőlős).
V Stoličnobelehradskej župe (Székesfehérvár) v obci Csór zatiaľ nikto nepoužíva priezvisko Csóri a Kaštieľ na pustatine Csala sa ozaj nachádza 19 kilometrov od obce Csór.
Kto ma však dobre pozná vie, že sa často ponáram do hĺbok. A tak ma najviac zaujímalo, že na základe čoho pokrstili nájdené pozostatky pračloveka menom Šamu a komu sa môžeme za tento nápad v myšlienkach odvďačiť?!
Taktiež ma napadlo, či zanechali predkovia môjho manžela genetické stopy v obci Csór a prečo si majiteľ kaštieľa Kégl prisvojil priezvisko Csala?! Kto je genetickým predchodcom tohto priezviska?
Tak sa stalo, že sme odhrnuli záves všednosti a pustili sme sa do bádania viac, či menej dokázateľných faktov. Jasné, že ma napadlo, či to má vôbec pre nás hlbší význam veď dejiny sa beztak nezmenia. Na základe čoho mám pretriasať dôležitosť prastarých kostí Šamuho, keď môžem prebrať zmysel bytia aj so živými ľudskými tvormi na planéte Zem, kým čas hrá na mojich strunách?!
Pre život však potrebujeme zopár nezrozumiteľných obrazcov na základe ktorých sa nepoddáme nátlaku spoločnosti, ale vystúpime z radu hľadajúc vlastný zmysel bytia a vlastné odpovede. Samozrejme tí „múdrejší“, „lepší“ a „krajší“ beztak vedú ten svoj prím kým sa navzájom nebodnú do chrbta. Každý nemôže byť šéfom. Úplne si však stačí všimnúť, akým spôsobom nás trestajú práve tí, ktorí  hodiny dokážu rozprávať o tom za čo všetko im môžeme byť vďační, aby presvedčili hľadisko, že potrebujeme ich nezištnú lásku k tomu, aby sme dokázali takisto milovať.
Naše dejiny, odtlačok nášho života...čo iné po nás zostane? Myslím si, že Šamu by sa v hrobe obracal, keby videl ako si človečina chtiac – nechtiac hádže pod nohy polená. Sme ľudská rasa bez jednotnej pravdy a strácame zmysel hľadania.

Píše sa 14.7.2012. Teoreticky vyrážame v skorých ranných hodinách. Prakticky sme zaspali. Čiže ak by som chcela zlúčiť teóriu s praxou, vyrážame skoro ráno o deviatej hodine. Cestu nám dokonale spríjemňovala formácia skupiny Mc Hawer a Tekknő so svojim spoločným desiatym albumom. V momente ako sme prestúpili hranice susediaceho Maďarska, GPS umrelo. Oživovacie metódy priniesli ovocie, nezišli sme z riadnej cesty na nekalé chodníčky.
Napredovať šesťdesiatkou šesťdesiat kilometrov od mesta Hatvan vôbec nie je ironické. (Na diaľnici sme išli 2x rýchlejšie, tam je už iný život, je potrebné napredovať trebárs aj nasilu ak sa nechceme dať vytlačiť z cesty)
Presne na jedenástu sme boli v Novej Pešti v štvrti Káposztásmegyer, kde sa nachádza kaviareň Cafe del Zorro. Je to v skutku oddychové miesto, ktoré v nás zanechá hlbokú stopu – pocit blaženosti. Mám veľmi rada to miesto. Obsluha je milá a usmievavá, človek aspoň na chvíľu zabudne, že musí neustále padať pod ťarchou mocností sveta. Vypiť si kávu vo vlastnom pokoji vôbec nepovažujem za zbytočný luxus a teda pociťujem prvenstvo pred všetkými, ktorí nezakúsili túto tíšinu.
Ďakujem!

Smer je stanovený. Maďarské národné múzeum s ukážkovým miestom v obci Síleš,  
(Vértesszőlős) kde je možnosť prehliadnutia životnej cesty pračloveka Šamu. Cesta nám rovnomerne ubieha, napočítala som 101 stredových čiar, ktoré zrazu splynuli v jednu až sa aj tá celkom stratila. Zrejme som si popritom zdriemla. Prebudila som sa tesne pred obcou Síleš (Vértesszőlős). V Mekáči mali bezútešné chvíle, možno aj na predaj. Presne ako pred tromi rokmi, keď sa Zsolti pokúsil vyčariť úsmev na tvári obsluhovateľky Mc Drive v neskorých nočných hodinách s vlastným programom: „Sleduj milá kuchyňa.“ Išlo ma roztrhnúť od smiechu, pričom vnútorne som si dokázala vymedziť, že k vyčarovaniu skutočne dobrej nálady vôbec nie je potrebné užiť alkohol.
Pousmiala som sa nad prežitým dojmom a zahrabala som ho do minulosti. „Možno bol život len zvláštnym snom“, je to odľahčujúca interpretácia no za svoje sny si zodpovedá každý sám.

Ukážkové miesto Maďarského národného múzea som si premeriavala s prirodzeným šťastím v srdci. Presné údaje neviem poskytnúť, totiž samotného archeologického bádania som sa nemohla zúčastniť, bolo by to nezlučiteľné s mojim životom, ale myslím si, že fotky hovoria sami za seba.
21.augusta 1965, podľa maďarského kalendára oslavuje svoje meniny Samuel. V ten deň našli v obci Síleš (Vértesszőlős) vďaka roztriešteným skalám časť ľudskej lebky, ktorá sa následne do vedomia spoločnosti zahniezdila pod menom Šamu.
S hlbokou úctou som si prečítala odkaz pre budúce generácie. Týkal sa archeologického výskumu, ktorý sa konal pod vedením Dr. Vértes László. Úctivo som sa uklonila pred týmto poznaním, beztak však mám pocit a nedá mi pokoja, že z pamätnej tabule chýba zopár vzácnych mien. Myslím si, že sa patrí poďakovať všetkým, ktorí s pánom doktorom počas bádania spolupracovali. Bolo by to prinajmenšom poctivé. Možno by som sa mala obrátiť na samosprávu obce Síleš (Vértesszőlős), aby informovali jednoduchú, zvedavú turistku o tom, čo sa stalo s ostatnými? I keď svetské hodnoty nakláňajú svoju bohatú náruč predovšetkým tým, ktorí sa chopia šancí uspieť, myslím si, že na bojazlivých rojkov by sme tiež nemali zabudnúť. Nie všetci máme rovnako dostupné prostriedky k tomu, aby sme si mohli naplniť svoje sny. Je to tímová práca, totiž hnacia jednotka potrebuje aj palivo k tomu, aby sa dokázala rozbehnúť. A v tímovej práci sa patrí rozdeliť česť aj slávu rovnomerným spôsobom. Archeologické vykopávanie nefunguje na potlesk. Viac ľudí muselo chytiť do ruky sekáč, aby sme dnes mali čo obdivovať.
Mňa by vyslovene zaujímalo akú rolu zohrali v tomto bádaní nasledovní ľudia: Pécsi Márton, Mészáros Imre, Schweitzer Ferenc, Futó Jenő, Kovács Márton, ujo Skoflek, ostatní, nemenovaní archeológovia, antropológovia, geológovia, paleontológovia, pracovníci Maďarského medzinárodného múzea, či jednoduchí ľudia, ktorí celým svojim srdcom čakali na výsledný efekt výskumu...ak sú vôbec archeologické práce odvtedy úradne ukončené.
Je mi nesmierne ľúto, že bádanie nenapreduje, respektíve pozastavili archeologický výskum. Zdá sa mi totiž, že toto miesto je nesmierne bohaté a vzácne z hľadiska bádania. Mne to celé pripadá tak ako keby sa ľudstvo vedome kolísalo na vlnách slanej morskej vody vediac, že beztak umrie od smädu, nuž načo vynaložiť zbytočne úsilie? Ešteže Šamu „v tom čase“ nepremýšľal týmto spôsobom, v opačnom prípade by si bol zvolil iný smer. Zašiel by tam, kde by jeho tajomstvá s radosťou odkrývali bez záujmu šliapať na päty jeden druhému.  Ak je vôbec také miesto na našej planéte. Pretože od nepamäti to funguje týmto spôsobom. Žiadna výnimka, samé ostré pravidlá, boj o prvenstvo. Takto znivočíme všetko, čo sme si vybudovali a čo mohlo vďaka nám ďalej žiť ako oporný bod pre budúce generácie. Na tento druh sklamania Univerzita človeka nepripraví. Vždy som verila v to, že ľudstvo ktoré prahne po vedomostiach na kolená nič nezrazí. Zrejeme som sa mýlila.
Napriek tomu je obec Síleš (tiež Séleš, maď. Vértesszőlős) Komárňansko-ostrihomskej župy v obvode Tatabánya čarokrásna. V pozadí sa rozprestierajú vrchy Gerecse. Túto geografickú zmienku by som rada doplnila vlastnými dojmami. Od samého začiatku mi obec prirástla k srdcu, totiž aj ja som vyrastala pod vrchmi. Ľudia sú priateľskí, ústretoví. Radi prijímajú nové informácie. Nie sú odmietaví a prchkí. Priateľskú atmosféru obce tvoria krásne rodinné domy so záhradkou. Ak sú však moje informácie presné, zopár ľudí by sa nestránilo so mnou si poplakať, nakoľko aj v spomínanej obci v roku 2010 v rámci rozširovania ulíc padlo za obeť niekoľko zdravých ovocných stromov. (Zdroj: Kemma)
Úprimne spolucítim. Čo viac by som mohla dodať?

Kto je zástancom neporaziteľného smiechu, nech si nájde miestneho Dj-a  Borisza. Je nevyčerpateľný. Ľudské dieťa si ani len nevšimne kedy a ako vysuší slzy sklamania na zachmúrených obličajoch. Jeho vysoko kvalitný všestranný profesionalizmus ho činí nezabudnuteľným. Triešti abstraktné vlákna umenia, je fixným umelcom určitých privátnych dejín. Jeho nemožno konfiškovať, ponechať si, či dotlačiť k poklesu. Zažiť ho možno jedine a komu sa to čo len raz za život podarí ponechá si jeho spomienku v srdci len tak bez zbytočného vysvetľovania.

Opustiac obec Síleš (Vértesszőlős) sme navštívili župné mesto Tatabánya. V ľudskom živote sa však vystriedajú určité životné situácie, ktoré stačí spomenúť len matne a pripísať im pocity len do takej miery v akej narušia naše hodnoty. Mnohí nepochopia toto obrazné vyjadrenie, beztak sa chcem ospravedlniť tím, ktorí si na „tento spoločný film“ zakúpili draho lístky, nebodaj si na úkor vlastného voľného času prelistovali stánky „nezrozumiteľného románu“. Nebola som dosť silná na to, aby som sa dokázala pretvarovať. Všetci sa dožadujeme úprimnosti, mnohí mi povedali, aby som nasledovala hlas svojho srdca, niektorí mi však zabudli povedať, že pokiaľ sa nestotožním s názormi „tých lepších“, ktorí si myslia, že nedokážu pochybiť, už nebudem „tak požehnane dobrá“ . A tak som sa musela zo svojho sna prebudiť, neskutočne veľa mi to dalo, totiž zistila som, že podaktorí ľudia hodiny rozprávajú o tom, aký by mali byť tí ostatní, bez toho, aby sa čo i len kútikom oka pozreli na vlastný odraz v zrkadlách. Ak sa takýmto ľuďom človek vzoprie spravia všetko v záujme toho, aby nás presvedčili o svojej moci. Ak vybočíme z ich stanovenej cesty, strácame všetky nároky, ktoré pripísali pocitom priateľ, milovať, mať skutočne rád... Utopili by nás v lyžičke vody s regimentom prekliatí. Takýto ľudia nás budú neprestajne presviedčať, že základom nezištnej lásky je slepá poslušnosť bez nároku vyjadriť svoj vlastný názor. Nepovolia nám žiť svoj vlastný život, vlastné sny, nevypočujú si naše názory a ich nešťastie je našim bičom, ktorým po nás šľahajú, keď sa nám v niečom viac darí. Práve tento druh lásky som presunula na inú koľaj a netúžim po návratoch. Satiricky som sa s ňou rozlúčila, s úsmevom cez slzy. Ďakujem, ja nechcem byť vlkom a tak s nimi vyť vôbec nemusím. Možno neviem správne milovať, ale vždy si pozriem kto ma chcel viesť a učiť. Bruce Lee by sa zrejme aj dnes zastal vlastného slova: „Keď v plnej miere posudzujú tvoje činy, tak niečo robíš dobre. Totiž len toho hráča vedia napadnúť, ktorý má pri sebe loptu.“ (Preklad z originálu)

Moja milovaná matka mi poskytla voľný priestor k tomu, aby si moje srdce vytvorilo vlastnú hierarchiu hodnôt a nikdy mi nepovedala, nikdy mi nedala pocítiť, že ma nebude dostatočne milovať ak sa budem chcieť učiť na vlastných chybách. Nikdy sa nevyhrážala, nikdy ma neposlala od seba preč. Je mojim bezpečným múrom o ktorý sa môžem kedykoľvek oprieť bez toho, aby mi odoprela získať vlastné skúsenosti a zážitky. Totiž iba tie vedia potvrdiť pravdivosť vlastného životného príbehu a krutú pravdu, že tí ktorí majú voči iným stále väčšie a väčšie očakávania beztak budú preukazovať svoju moc a nadradenosť, dali prednosť rešpektu pred láskou, aby mali koho obviňovať keď sa im všetko zrúti.


Keď sme došli k obci Csór, smútok bol nedohľadne preč. Vrhala som sa na nové zážitky ako šabľozubá veverica z doby ľadovej. Tu som bola – tam som bola, všade ma bolo naraz veľa. Csóriovci v obci Csór s farebnou škálou zážitkov. Akoby nie? Csóri Csuka csárda, Csóri kolkáreň, Csóri odtlačky nôh na kraji cesty...vďaka Viktorovi a mne. Kto ma pozná veľmi dobre vie, ja sa mnoho pýtam, totiž len tak viem získať nové poznatky. Prenájom kolkárne inzerujú nasledovným spôsobom. Hodina pre ľudí z obce Csór je 700Ft, pre tých, ktorí nemajú trvalí pobyt v obci je 1500Ft. Podľa vás Csóriovcom akým spôsobom kalkulujú? Kvalitný hlavolam, že?
Pociťovala som prirodzenú, inštinktívnu radosť pri pomyslení, že toto je ozajstný, reálny
Da Vinciho kód.
Úsmevné, srdečné zaujímavosti rozprestreli škálu svojich predností. Cez Szőgyény – Marich  kúriu až po roľnícky dvor s vlastnou vonkajšou pecou. V kostolnej záhrade som sa postavila pred sochu Anjela začudovane, tak trošku preľaknuto som hľadela do výšky. Nemyslím si, že by mi ublížil, keby mohol. Vzbudil vo mne pokoj, a tak kým Viktor premeriaval pohľadom pamätné tabule, ja som si na chvíľu oddýchla. Utešovala som sa slovami pána primátora obce Csór: „Zistil som, že zo strachu milovať neviem a koho milujem, toho sa neviem báť.“ (preklad z originálu) Toto je jedna z tých univerzálnych právd, ktoré by som pripevnila k privítacej tabuli, ak by bolo na svete jedna lokalita, kde sa aspoň raz za život všetci zvrtneme.
Fotili sme úplne všetko, čo sa pohlo a čo celé desaťročia stojí na svojom mieste. Polohové rozdelenie obce je neskutočne chvályhodné, môže sa pochváliť s vekovo kategorizovanými oddychovými zónami. Medzi moju obľúbenú lokálnu oblasť zaraďujem verejné detské ihriská, podriadené aktuálnosťou dnešnej doby. U nás by ste ich ani cez zväčšovacie sklíčka nenašli.
Csóri športové centrum...kto by nebol na to pyšný? Videli sme miestnu dopravu, bez príplatku, bez daní, bez cestovných lístočkov. Jeden usmievavý ujko vozil usmievavé deti na ekvipáži. Najväčšia pochvala patrí poníkovi, keby sa kone zo základu vedeli usmievať, túto atrakciu by som bez zábran nazvala úsmevným pochodom...beztak to nemalo chybu.
A decká predstavte si, mohla som objať regiment živých stromoradí. To, čo u nás rad radom rúbu je pre nich nevyčísliteľnou hodnotou, ktorú treba ochraňovať a strážiť. Pri pomyslení, že sa nám pomaly, ale isto treba pohnúť som pocítila silný záchvev, akoby sa mi nasilu rozdelil niekto srdce. Ešte posledný horúčkovitý pohľad pred nástupom do auta. Celý čas som bojovala so slzami, bol to tvrdý zápas. 1:0 pre dobro sĺz...koniec koncov ľahšie sa mi bolo vyhovoriť na zaprášenú cestu, občas sa človek musí aj oklamať, aby dokázal prežiť.

Celých 15 minút sme napredovali cez cestu, ktorá nesie názov Csóri, až sme došli k pustatine Csala. (Aká komediálna situácia, ale môžete sa za tým pozrieť) Moje dievčenské meno je Csala, až pri výdaji som si prisvojila priezvisko Csóri.
Medzi obcou Csór a pustatinou Csala sa nachádza mesto Stoličný Belehrad (Székesfehérvár), ktoré je tiež obdarované bohatou kultúrnou históriou.
Počas cesty som si prelistovala informačný materiál, aby som si overila prednosti svojej pamäte. Človek sa totiž môže zmýliť bez toho, aby prepísal minulosť.
Pustatina Csala sa nachádzala vo vlastníctve Csák a bola súčasťou csókakői hradného panstva.  V roku 1453 Ladislav V. tieto majetky prerozdelil Rozgoňovcom, čo posilnil aj Matej Korvín. V spleti času pozemky putovali k rôznym hradným panstvám. Z môjho uhla pohľadu sa najdôležitejšou figúrou minulých, dávno zabudnutých dianí stál Kégl György, ktorý v roku 1873 odkúpil pozemky od Nádasdyovcov a z určitých pre mňa zatiaľ neznámych príčin si prisvojil priezvisko Csala (Csalai Kégl György). Spustošený pozemok obriadil vďaka  organizačným plánom Alajosa Hauszmanna. Tak vznikol  neorenesančno - eklektický kaštieľ s obdivuhodným parkom, ktorý sa vryl do verejnosti aj pod názvom Csalai kaštieľ. Tento úžasný komplex na ktorý čas prilepil svoju známku roky čaká na obnovenie. Momentálne ho má v osobnom vlastníctve firma Faltec.
A ja som tam teraz prešľapujúc s očami dokorán vnímala ten nový svet. Šťastie na dosah ruky, tak málo stačí búrlivému srdcu k tomu, aby bolo skutočne šťastné. Len malý krôčik, stopa, odtlačok nohy na území kde sa moji predkovia tiež otočili snáď. Aké odľahčujúce je poznanie, že odniekiaľ prichádzame a niekam spejeme v spleti časových zón a priestorov, nie?
Šamu to istí.
Súkromný pozemok chránený zbraňou a psom, vstup zakázaný (preklad z originálu) – presne toto bolo vyložené na informačnej tabuli, ktorá bola pripevnená na uzavretých závorách. Najradšej by som bola vykričala samú seba zo sveta, až tak ma zmrazilo. Hlboký nádych, snáď by nás upozornili pred tým než by začali po nás strieľať. Dönci pribehol vo forme hlasu bez viditeľnosti. To znamená, že pes mi siahal maximálne po členky, ale hlas mal príšerne silný. Prežili sme ťažké životné chvíle kým nás vrčiac odprevádzal k dverám, kde sa dalo zazvoniť. Otvoril nám milý fúzatý ujko. Keby som si písala scenár vlastného filmu tak mu trebárs skočím okolo krku ako nádejnému pradedovi, ale pred cudzincom človek primerane drží svoje pocity na uzde. Kým však otvoril dvere, ja som úplne zabudla po čom tak moje srdce baží a tak Viktor oprášiac svoje nemecko – maďarské jazykové znalosti prepísal skutočnosť. So smiechom a radosťou sme napredovali ku kaštieľu, ani Dönci neštekal.
Neviem slovami vyjadriť svoje pocity.  Oprela som sa o starodávne múry a na celé stáročia som si oddýchla. Wass Albert to vyjadril vlastnými slovami: „Ako keby som sa vrátila niekam domov, kde som v minulosti veľmi dlhý čas žila, ale presne v tej zo životných etáp z ktorej mi nezostali vlastné spomienky.“ (Preklad z originálu)
Koho v tej chvíli zaujíma, že ma obkolesil húf svrčkov, keď im aj za krásnu hudobnú kompozíciu vďačím. Požičala som si navždy na divoko rastúcu mätu, zopár tehiel z kaštieľa, či ulitu zatúlaného slimáka. Potom mi Viktor umiestnil na dlaň kaštieľ. Neuniesla by som toľkú skľučujúcu ťarchu, ktorá vyplýva z bohatstva, ale aspoň by sa mali dobre konečne tí, ktorí si to zaslúžia. Totiž moji skutoční priatelia sadia stromy a nie vyrubujú.
Jaj ty malá Csóri – Csala naivka, tak sa zdá, že všade najlepšie kým doma dobre. Bol to však úžasný pocit vypumpovať útrapy srdca na pustatine Csala, je to krásna krajina.
Netúžila som po návrate domov, môj Bože koľká hanba...ale vedela som, čo ma čaká. Tak mi teda povedzte, kto z vás by sa úprimne tešil? Nový betónový chodník, ktorý som si nepýtala, námestie bez radostného života s nefunkčnou fontánou, kde aj tá levia hlava podradene pľuje vodu na základe príkazov. „Niet peňazí!“ – ozýva sa zovšadiaľ. Odkazujem: „Tiež ich nemám, ale neničím kultúrne hodnoty a neberiem od ostatných.“
Wass Albert oplakával svoje vrchy, hory, ja takou dávkou odvahy nesrším. „Vráťte mi moje stromy“ tak jednoducho znie môj odkaz.
Keď sme zakývali na rozlúčku milému pánovi, cítila som už niet cesty späť. Jednak je to jedinečný individuálny zážitok nuž a vycítila som medzi nami značne odlišné rozdiely v zmýšľaní. Kto skutočne túži po tom, aby z takéhoto krásneho malebného miesta vytvoril zdroj zábavy vo forme rôznorodých lokálov a kasín, nebudem krotko prikyvovať a tlieskať. Pociťujem sklamanie. Koľké zatratenie dokáže vytvoriť mocnosť peňazí. Možno aj samotná česť sa už dá zakúpiť, vystáli sme si dlhé rady. Ani len okom nedokážeme mrknúť keď svoju dušu zapredávame.
Hlboko som si vzdychla a nastúpila som si do auta. V myšlienkach som putovala v údolí Vargyas. Áno tam... v Sedmohradsku -  Transylvánii ( Erdély) kde si legendu veže Csala do dnešného dňa pripomínajú s úctou.
Csala podľa ktorého pomenovali v Transylvánii skalu bol zdatný bojovník -  hrdina za čias Mongolskej invázie, česť jeho pamiatke.
„Pochovali bedákajúc, bolestne horekujúc cenného náčelníka v tieni veže a túto požehnajúcu spomienku sa nedá zabudnúť. Jeho meno a spomienka žije do dnes, a na ten vysoký vrch skaly budú spomínať ako vežu Csala (Csalatornya) kým sikulský (székely) národ bude žiť na Zemi.“ (Preklad z originálu)
Je to nevyčísliteľná hodnota prameniaca z môjho života, mena, z mojich génov. I keď neviem komu,  beztak som neskutočne vďačná. Šamu to znova istí.

Prebudila so sa s pocitom hladu. Matný úsmev na perách hovoril za seba.
Keď kačacia pečienka, tak v každom prípade pohostinstvo a reštaurácia Babati, takto sme sa uzhodli so životom. Nachádza sa na diaľnici M3 pri 32 kilometri smerom na mesto Polgár.
Každému vrelo odporúčame presne tak ako ho odporučili aj nám. Obsluha je na úrovni, dotýka sa ľudských duší a sŕdc. Svoju pravdu si obháji prirodzene tak, že moju mi ponechá. Aký zriedkavý úkaz pri dnešnom urýchlenom životnom tempe.
Chutné menu pripravujú špeciálnym spôsobom nakoľko v chuti cítiť enormné množstvo skutku z čírej radosti a lásky. Necítiť tam žiadne konkurenčné nátlaky. Nepočuť: „Ak sa pri mne nenaješ nie si mojim priateľom!“  Nepociťovala som žiadnu diktatúru, či známky samovlády. Toto ma udržalo vo vlastnom svojskom pokoji a tak ako viackrát pred tým aj teraz sme sa v Babati dosýta najedli.
...a kto vie, čo je to „jó lakni“ netúži po sťahovaní decká :))
Patrí im uznanie a vrelá vďaka.

Došli sme domov, zmeny sú viditeľné už máme znova menej stromov, pretože betónové kocky potrebujú miesto. Cítim, že súčasne z viacerých sŕdc krvácam a tak v záujme zachovania zdanlivého pokoja prosím zúčastnené osoby, aby ma na čas zanedbali. Ja nebudem protestovať, povzbudzovať a nezúčastním sa revolučných hnutí. Zo strachu aj prikývnem snáď, alebo len utečiem. Ako je -  tak dobre. My nepotrebujeme stromy, ani funkčnú fontánu, nepotrebujeme parky, kríky ani kvietky farebné (aj vtáky vysťahujte). Nepotrebujeme detské ihriská, mestskú telocvičňu, ani futbalové ihriská. (Veď ja vlastné dieťa nemám, z hojdačiek som vyrástla tak za čo vlastne bojujem?) Bezduché betóny sem dajte s rozdielnymi vzormi kociek. Keby som mala facebook, lajkovala by som ako predstaviteľ starodávnej civilizácie Csumpluk.
V prípade, keby ste našli niečo, čo by ste radi hrdo vyzdvihli, zakričte! Totiž ja sa nehanbím.

Chcela by som vyjadriť úprimné poďakovanie svojmu manželovi za všetko a tým som presne vymedzila prúd pocitov, ktoré sa nedajú slovami vyjadriť. On je partner, ktorý pochopil, čo znamenali jeden pre druhého ruža a Malý princ. Líška dokázala vyjadriť svoju túžbu po skrotení, ruža bola príliš pyšná...ale ten, kto si získa srdce toho druhého už nebude nikdy stratený. Toto je skutočná láska.
Ďakujem.