A lángoló múlt - Minulosť v plameňoch - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

…”De az Úristen nem akart csudát tenni a mi kedvünkért. Ejszen, nem voltunk érdemesek reá, mit tudom én. Elég az, hogy nem akart, s kész.”
(Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok)

A sűrűsödő események rengetegjében mily hamar tapasztalnom kellet, hogy ha nem mi keressük a megoldást az Élet helyettünk oldja meg, de nem biztos hogy örvendezve nézzük a végbemenetelét.

Azt hiszem FankaDeli tollából pattant ki, hogy űzött vad az, aki kimondja, mit érez.
Majd pislákolnak felette, mint a zárlatos neonlámpa. „Honnan tudtad előre?”, mintha az érzékeket holmiféle logika vagy elmélet táplálná, mintha tehetne róla az ember gyermeke, hogy „ilyen” adottsággal született. De Isten óvja haragomtól azt, ki tudatosan megrongálta bennem az álmot, amelyben gyermeki szívvel hittem.
Elhitettétek velem, hogy szerettek, de azt nem mondtátok, hogy csak addig tart, amíg az általatok kirendelt utakat járom végig. Ahhoz, hogy béke legyen szeretnem kell, hogy porrá ég minden álmom. Ahhoz, hogy szeressetek, rá kell bólintanom mindarra ami az emberi butaságot szolgálja, hogy aztán olyan legyek mit közületek néhányan, akik nem sajnáljátok a lefűrészelt faágakat,(amelyek alatt gyermekként játszottatok) a leégett tornatermet(amelyben az első bálotok alkalmából boldogan roptátok a táncot) s az életet mely oly feleslegesen odaveszett a perzselő lángokban. (Merthogy egy önpusztító hajléktalan senkinek nem hiányozhat.)
Kell ennél nagyobb börtön az emberi életben? Bízni a sorra érkező „megváltókban” akik észre sem veszik, hogy a „hatalmas szeretet hevében“ mikor lökik egymást fel?!       
Én látlak itt, de minek jössz? Minek olvasol? Tudsz nekem segíteni? Te, aki ott remegsz a képzelt biztonságodban? Ne gyere többet! Úgysem érted meg mennyire sajog, lüktet odabent a seb, hogy nincs bennem megingathatatlan érzés: „Ez itt az otthonom, amelyre büszke lehetek.”
Tied a hatalom, de a szíved szavát rég elvesztetted, s nincs, aki piros pontot osztogatna az összes elért sikerért, amelyek árán áttapostál másokon…
Mi fiatalok voltunk, tele álmokkal, tehetséggel, tenni akarással. A lábunk nem érte a földet, amikor a labdát pattintottuk s dobtuk a kosárba, nevetve, tervezve a jövőt. „Egyszer úgyis jó lesz idehaza. Akad majd valaki, aki megért bennünket, akit nem lehet lekenyerezni, aki majd értünk kapar, s mint anyatigris minket véd, mentesít a majomszeretet alól, meghallgat és fogad, ha tanács kell, megérti, hogy legalább egyszer az életben el kell tévednünk mielőtt megszületik szívünkben az igazi honvágy s beismeri, hogy ő sem tökéletes, olykor ő is tévedhet”…Mi tévedtünk amikor igyekeztünk hinni a lehetetlenben. Mert itt a béke annyit jelent, hogy elfogadjuk a rombolást s lehajtott fejjel éljük meg a „felszabadító” döntéseket.     
Mennyit tudtak volna mesélni a fák amelyek mögött pimaszul füttyentettünk egymásra, a park amelyet körbesétáltunk vagy ezerszer.
A régi cipős helyet sportcentrum lesz. Oda majd szívesen eljárnak a fiatalok, nem lesz idő unalomra, nem lesz ok panaszra. A városi tornatermet szurkolók telítik meg. Lesz majd ott szájíz szerint mérkőzés, maratón.  
A „Fehérló - ban” mozi terem lesz és színház, úgy mint rég s olyan amilyennek a nagymamáink szóban leírták. S lesz itt fedett uszoda, korcsolyapálya, múzeum a Zoltán kertben, tekepálya, hatalmas játszótér, csodaszép óvodák, iskolák, pihenőhelyek, szabadidő központok, minden sarkon ahová csak a szem ellát… Erről álmodoztunk, kacagva – nevetve.
Mi nem rongáltunk, nem karcoltunk falakba, nem szórtunk szét szemetet az utcán, nem sétáltunk végig a lócákon sáros cipővel. Hisz az, aki képes egészségesen felmérni a dolgok súlyát nyilván egy olyan környezetben vágyik tartózkodni amelyre büszke lehet.
De mintha mindenki, aki számított elment volna már, s vitte az álmát olyan helyre ahol biztos talajra lelt. „Már nem jövök többé „haza”, van már új otthonom. Miért jönnék a jóból el, miért szenvedjek, hogyha nem muszáj?” Ezt halottam százszor, ezerszer. S mily igazsággal bírnak ezek a kemény szavak. A jóból az ember sosem menekül, csak amikor rá akarják erőltetni az olyan fajta „jót” amely se a szívnek, se a józanésznek nem smakkol. „Hát jó sok fát kivágunk, mindent elvesztünk, ne félj jó lesz az!” Nem félek én már semmitől, hisz ami az otthonomban igazán számított, s amit lehetetlen pénzbe mérni úgyis elveszett… korombeli barátok, álmok, tervek, motiváció, boldog mosolyok...
Egyedül Zoltán tért vissza keserűséggel a szívében mint akit mindenki elhagyott. Lehajtott fejjel ült a padon és zokogott. Mégis úgy reméltem, annyira bíztam, hogy minden olyan lehet mint gyermekkorunkban, amikor még mertünk álmodni nagyokat. De már egy hete nem lelem, hogy szóljak: „Ne csináld ezt magaddal kölyök, ha őszintén vágysz a változásra, ne add oly könnyen fel, hisz mindig van visszaút, mindig van, aki visszavár.” Hm, ezt még talán én sem hiszem el, bármennyire jól hangzik. Túl sokan szeretnek mérhetetlenül, túl sokan tolongnak a kegyekért egy ember életében, de hányan maradnak, ha megbotlasz, ha visszautasítod azt a „önzetlen kegyelmes” érintést, amely mindazok után „csupa – csupa szeretetből, s kegyelemből”, hogy felmérd a hatalmát, mélybe ránt?! Hányan maradnak, mond, ha megnyitod az aranykalitkájuk kapuját és azt mondod: „Ez az én életem!” Mindenedet elveszik, és azt mondják: „A te hibád!”  (Mert ha viszonoztad volna azt a rengeteg jó tettet… hát nem jó neked az aranykalitka te hülye? Nem veszed észre, hogy csak akkor bánt aki egyébként kimondhatatlanul szeret ha ellentmondasz? Te nem látod, hogy a saját életeden kívül mindened meglehetne? Élhetnéd az ő életét akár… csak nyeld le a keserű ízt a szádban és vígan bólogass.)
Senkid nincs ember, lelked rajta s addig tartson mosolyod, amíg rá nem ébredsz, hogy ugyanúgy egyedül vagy a tömegben, mint bárki más.   
Most egy kicsit az Önkormányzat felé hunyorgatunk, s az Önkormányzat felénk hunyorgat majd, mintha csak az egyik oldal felelne a történtekért. De ahányan csak élünk ebben a városban, annyi fele oszlik a felelősség mindenért. Odafigyelj mert, ha jön a dühöngő szélvihar egyformán pusztulunk. S úgy jó ha magunkra vesszük, mert szerintem most az egyszer mindenki ingje ez…
S te aki azt mondod az emberek becsapnak, önmagadhoz mikor voltál őszinte, mond? Csak egyszer vennéd észre az arcképed a fodrozódó víztükrén és látnád, hogy vissza int a kegyes hazugság amelyben ott ringasz. Mert se kedves nem vagy, se szép.
Én tisztelem az Önkormányzatot annyira, hogy nem fogom becsapni, legrosszabb esetben átadom a helyem a te fajtádnak tudván tükörrel kell nézned a visszautat, mert amint megfordulsz az a „rengeteg igazi barát” keresztülszalad rajtad, mindenkivel ezt teszik, amíg nem zárul be a kör. Ezerszer eladtad a szabadságodat, mert a szavad annyit ér, mint mögötte a „jó” szándék. S mikor számított neked igazán a jótett, ha mindegyiket felkiabálod? Aki többet tud, és igazán segíthetne, kilökitek a sorból, s mint a vadat űzitek, keresztbe tesztek neki, eltávolítsátok. De ki az, akit megtagadtatok ezzel és mi marad nektek, mond? Jól nézz körül mielőtt válaszolsz. Mert nincs egy asztalsarok, egy bútordarab, telek, amit egyszer majd magaddal vihetnél. Minden, amibe oly görcsösen kapaszkodsz, olyanoknak hagysz itt, akik lehet, nem értékelik kellőképpen majd. Hisz nem dolgoztak meg érte, nem sejtik mennyi fáradalmas pillanatot és álmatlan éjszakákat áldoztál fel azért, hogy a te szemeiden keresztül nézzék majd a Világot, amelyet teremtettél. A színpadias hála mennyit ér? S a hazug dicsőség mennyit ér mond? Mit ér az életed, ha nincs miért meghalnod? Mit ér az összes plakett és aranytábla, ha nincsenek álmaid? Legyen ez egy találós kérdés addig a pillanatig, amíg nem érzed úgy, hogy jobb lesz, ha elém állsz és egyenesen a szemeibe nézel. Mert nem én vagyok felkészületlen…
„Egyetlen szabály van, amit jegyezz meg, hogy fent az égben mindent jegyeznek.” És ez pont úgy igaz, ahogy értették. :)) Ha elmegyek, helyettem jönnek tízen majd a tíz helyet százan a száz helyet ezren. Az igazat, amelyet egy szeretni vágyó szív érez, nem lehet megvenni, vagy kiirtani a Világból még a kedvedért sem. Hol is halottam?  "…Az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."
S ha űzöl, letiporsz, hátba böksz, jusson csak eszedbe, hogy ezzel talán pont szívességet teszel nekem, mert a birkák világából csak félelmetes bégetés hangzik, s ahol félelem van ott nem őszinte sem az összetartás, sem szeretet, sem a barátság… talán pont arra szeretnélek ráébreszteni, hogy a te világod uralja a Földet és nekem a te világodból nem kell. Nincs benne semmi, ami valódi értékkel bír, se mosolyok, se könnyek. Inkább legyen tulajdonképpeni szenvedésem, mint megjátszott boldogságom.
Annyit jelent a szabadság kedves, hogy józanul felméred, amit leírtam korántsem nem neked szól. S ha ebben biztos vagy ezt a csatát velem együtt nyerted meg. Nem kell a pénzed, a védelmed s a támaszod. Ugyan mire mennék vele? Nekem az álmaidról mesélj, amelyekkel indultál… azokban talán hiszek még. Varázsold vissza a fákat, amelyeket siratunk, adj vissza, mindent, ami a városhoz tartozott és keresd meg Zolit, már egy hete nem evett. Enni csak tőlem kér, másoktól nem mer, úgy érzem. Ő a volt osztálytársam és sajnálom, hogy ilyen sorsra jutott. Nincs már senkije, aki igazán szerethetné, de a remény hogy ez változik majd, örökké itt marad… mond meg neki, ha látod!
Ha nem megy, én akkor is várlak majd és bár nem dicsérlek meg… neked nem fordítok hátat, hogy miért… időben megérted. Tőlem mindenki azt kapja, amit érdemel. A lelkiismeret hatalmas úr… sőt a leghatalmasabb!



…”Ale Pánboh nechcel spraviť zázrak v náš prospech. Možno sme neboli toho hodní, čo ja viem . Stačí toľko, že nechcel a hotovo.“
(Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok – preklad z originálu)

V hustnúcej spleti udalostí som pomerne skoro musela nadobudnúť skúsenosť, že keď my nehľadáme riešenia na životne dôležité otázky, život si ich nájde a predostrie bez ohľadu na to, či sa nám konečný dôsledok zapáči, alebo nie.

Ak dobre viem, FankaDeli spomína vo svojich textoch, že z človeka, ktorý priamo uvedie klbko svojich pocitov do chodu života neraz umelo vytvoria štvanú zver. Ak však medzitým vyjde pravda najavo, žmurkajú nad nim ako skratovaná neónová lampa. „Odkiaľ si to vedel?“, ako keby pocity podliehali akejsi logike, či teórii, ako keby ľudské dieťa mohlo v tej chvíli za svoju danosť, či povahu. Boh ochraňuj od môjho hnevu tých, ktorí vedome poškodili vo mne to, v čo som detinským srdcom verila.
Vyrastala som v domnienke, že ma máte skutočne radi, ale zabudli ste mi povedať, že všetka tá nahromadená láska sa vo vašich srdciach zdržiava len dovtedy, kým kráčam na vami stanovených cestičkách. K tomu, aby som žila v mieri musím prijať fakt, že všetky vysnívané sny a ciele ľahnú popolom. K tomu, aby ste ma mali skutočne radi stačí iba súhlasiť s prioritami, ktoré súvisia s ľudskou hlúposťou, aby ste potom mohli povedať, že som jedna z tých, ktorá vonkoncom neľutovala odpílené konáre stromov (pod ktorými sa mnohí z nás hrali), zhorenú telocvičňu (kde mnohí z nás šťastne tancovali na svojich venčekoch) a ľudský život, ktorý tak zbytočne vyhasol v nebezpečných plameňoch (Myslíte si, že jeden sebadeštruktívny bezdomovec  už nikomu na svete božom nechýba?)
Niet väčšieho väzenia v ľudskom živote ako veriť prichádzajúcim „mecenášom“, ktorí si ani len nevšimnú, ako v „prílive ominóznej lásky“ jeden druhého podkopnú.
Vidím ťa tu, ale načo sem vôbec chodíš? Načo ma čítaš? Vieš mi pomôcť? Ty, kto sa tak trasie v myslenom bezpečí. Nepríď viac! Beztak nepochopíš ako ma páli, ako pulzuje v mojom vnútri tá rana, že nenosím v sebe známky neochvejného pocitu: „Toto je môj domov, na ktorý môžem byť pyšná.“
Možno si pri moci, ale slovo srdca ti nepatrí, niet kto by rozdával na konci cesty červené body za tvoje úspechy na základe ktorých sa ti podarilo ublížiť iným...
Boli sme mladí, sniví, nadaní, túžili sme po výkonoch. Ani sme sa len nedotkli zeme, keď sme kolektívne bežali za loptou trafiac na kôš súpera, s úprimným smiechom na perách. „Sme tu doma a raz nám tu bude fajn. Raz nás ktosi pochopí, niekto kto sa nedá strhnúť pachom peňazí, niekto kto bude za nás bojovať, kto si nás bude brániť ako tigria mater, oslobodí nás od pocitu opičej lásky, vypočuje si nás, prijme nás, keď budeme potrebovať radu, pochopí, že aspoň raz za život musíme zablúdiť v záujme toho, aby nám chýbal skutočný domov a prizná si, že dokonalosť nespočíva v neomylnosti, čiže hocikedy sa môže zmýliť, či konať neuvážene. Sme predsa ľudia...
My sme sa mýlili, keď sme začali veriť týmto a podobným absurditám. Pretože preferovať mier tu v preklade znamená prijať likvidáciu a so sklonenou hlavou prežiť „oslobodzujúce“ rozhodnutia ako „nutné dobro pre všetkých“, ako keby neboli prijateľnejšie riešenia, ako keby ste chceli naschvál rúcať a nivočiť.
Koľko by vedeli rozprávať stromy poza ktorých sme na seba šibalsky pískali, park, ktorý sme obišli tisíckrát.
V starom obuvníctve vybudujú pre nás športové centrum. Mladí budú mať z toho radosť, nebudú mať čas na nudu, či príčinu na ponosy. Mestskú telocvičňu zaplnia davy fandiacich ľudí. Budú tam všakovaké zápasy, maratóny podľa chuti a nálady.
„Biely kôň“ ponúkne priestory milovníkom kultúry, bude tam kinosála, divadlo ako za čias našich starých mám. Bude tu krytá plaváreň, klzisko, múzeum v Zoltánke, kolkáreň, kolosálne detské ihrisko, krásne škôlky, školy, oddychové miesta, centrá voľného času, kde len oko dovidí...
O tomto sme snívali so širokým úsmevom na perách.
My sme nekynožili, neškriabali sme do stien stupídne slová, netrúsili sme smeti po uliciach, neprechádzali sme sa po lavičkách v zablatených topánkach. Veď ten, kto je schopný zdravo uvážiť následky takýchto činov, bude s prírodou spolupracovať, duševne vyspelý jedinec túži byť pyšný na svoj domov.
Lenže ako keby každý na kom skutočne záleží odišiel do diaľav, vzal si všetky sny so sebou a uplatnil ich tam, kde natrafil na bezpečnú pôdu. „Už neprídem „domov“ viac, prečo by som mal opustiť dobro a bezpečie, prečo sa mám trápiť, keď nemusím?“ Počula som to stokrát ba tisíckrát. Koľká pravda sa nachádza v týchto krutých slovách? Odtiaľ, kde sa človek cíti  dobre nebude chcieť zutekať, ledabolo by mu chceli nahovoriť „dobro“ v rozpoložení takých „skutkov“, ktoré necíti ani srdcom, ani  zdravým rozumom. „Vyrúbeme plno stromov, všetko postrácame, neboj sa, to bude dobré!“ Ja sa už ničoho nebojím, veď to na čom mi z hľadiska bezpečného prístavu záležalo, čo sa nedalo porovnať merítkom majetností, či peňazí som beztak stratila...priatelia v mojom veku, sny, plány, motivácia, šťastné úsmevy...       
Jedine Zoltán sa odniekiaľ vrátil ako spustošená, opustená duša. Sedel na lavičke so sklonenou hlavou a srdcervúco nariekal. Tak veľmi som túžila veriť a dúfať, že znova všetko môže byť ako za našich detských čias, keď sme sa ešte odvážili snívať.  Vyše týždňa som ho nevidela, aby som mu mohla povedať: „ Prestaň sa ničiť fagan, ak úprimne túžiš po zmene nesmieš sa tak ľahko vzdať. Vždy je šanca vrátiť sa, vždy je niekto kto dúfa, že sa vrátime.  Hm, týmto slovám snáď ani ja neverím akokoľvek pekne znejú. Mnohí milujú ohromnou láskou, mnohí sa tlačia nasilu do priazní človeka, ale koľkí pri tebe zostanú, keď sa potkneš, keď odmietneš tú „nezištnú milosť“, dotyk, ktorý ťa po tom všetkom „z toľkej nezištnej lásky a milosti“, dokazujúc svoju moc stiahne na samé dno pekla?   
Koľkí zostanú, povedz, keď pootvoríš brány ich zlatej klietky a dáš im najavo, že nemôžu manipulovať s tvojim životom. Všetko ti zoberú a povedia: „ Je to tvoja vina!“ (Pretože keby si po poriadku odplatil všetko to dobro...nevyhovuje ti zlatá klietka ty hlúpe stvorenie? Nevidíš, že len vtedy ti ublíži ten kto ťa v skutku miluje keď sa opovážiš vzoprieť? Ty nevidíš, že okrem vlastného života môžeš mať všetko po čom zatúžiš? Hoci aj život milujúceho...len prehltni horké sliny a šťastne prikyvuj. To je život?!)          
Niet nikoho kto by pri tebe stál, a len dovtedy budeš rozdávať falošné úsmevy kým sa celkom neprebudíš, z davu vlastnej opustenosti.
Teraz sa trošku pokocháme v obvinení Samosprávy. A Samospráva sa tiež pozrie našim smerom, ako keby len jedna strana celku zodpovedala za dianie. Zodpovednosť sa delí podľa počtu žijúcich osôb v našom meste. Ani veterná víchrica si nevyberá obete, tentoraz si túto košeľu môže každý rovnomerným spôsobom privlastniť.
A ty, čo tvrdíš, že ťa všetci oklamú, k vlastnej človečine si sa kedy priklonilo úprimne? Len raz si všimni svoj odraz na vlniacich hladinách a uvidíš, že to čo sa díva smerom späť je len spôsob ako sa udržať v klamstvách z milosti. Nie si ani milé ani pekné stvorenie.
Ja si vážim Samosprávu a práve preto nebudem klamať, v najhoršom prípade prepustím svoje miesto tvojmu druhu vediac, že k spätnej ceste budeš potrebovať kvalitné zrkadlá, totiž len čo sa otočíš a odvrátiš od svojich „skutočných priateľov“ zrak, zašliapu ťa. S každým robia to isté kým sa kruh neuzatvorí.   
Tisíckrát si predalo svoju slobodu, totiž tvoje slovo len toľko zaváži ako dobrý úmysel za ním. Dobré skutky sa ľahko zapamätajú, ale skutočne láskavý človek ich nezvykne vykričať. Tých, ktorí viac vedia a dokážu, ktorí by vedeli úprimne pomôcť a poradiť, ktorí si nechcú nič privlastniť, tých vytasíte z radu, hádžete im pod nohy polená a vyštvete ich zo sveta. Ale koho tým odopriete, a čo vám zostane? Dobre sa porozhliadni kým si odpovieš. Niet takého rohu zo stola, časť nábytku, parcely pozemku, ktorý si so sebou vezmeš raz. Všetko čoho sa tak horúčkovito držíš zostane pre tých, ktorí si to nebudú mať prečo vážiť. Veď nič z toho nezískali poctivou prácou, netušia koľko vynaloženého úsilia a bezsenných nocí ťa stálo získať si túto prestíž. Budú ti klamať, že sú vďační, ale skutočnej vďaky sa nikdy nedočkáš. Načo toľká prehnaná sláva? Život v ktorom po sebe nič nezanecháš? Pamätné tabule, plakety, keď už vlastné sny nemáš? Nechajme otvorené tieto otázky, kým sa nerozhodneš nájsť si ma a pozrieť sa mi rovno do očí. Totiž nie ja som tá nepripravená...
„Jedno pravidlo existuje, ktoré si môžeš zapamätať, tam hore sa všetko značí.“ Týmto asi povedali všetko :))
Ja môžem odísť, ale po mne prídu desiati, za desiatkami zástupov príde stovka zvedavých, a tú vystrieda tisícka nemých úžasov. Pravda, ktorú cíti po skutočnej láske bažiace srdce sa nedá kúpiť, ani vymazať zo sveta. Kdesi som počula...“ Človek sa nenarodil preto, aby ho premohli...Človeka môžu zničiť, ale nemôžu ho premôcť.“ (Preklad z originálu)
Keď ma vyštveš, zašliapneš, bodneš do chrbta, spomeň si, že mi možno robíš tú najväčšiu láskavosť. Pretože v stáde kde sa zo strachu na všetko prikyvuje, niet skutočnej súdržnosti ani lásky, ani priateľstva. Možno ťa túžim k tomu prebudiť, že tvoje ilúzie vládnu svetu a ja si z tvojho sveta neprosím. Nenachádzam v ňom skutočné hodnoty, reálne slzy, úsmevy.  Radšej sa budem skutočne trápiť, ako by som mala klamať o šťastí.
Tvoja sloboda spočíva presne v triezvom poznaní, že to o čom som písala sa ťa vôbec nemusí dotýkať. Keď sršíš touto istotou tento boj sme vyhrali spolu. Nechcem tvoje peniaze, ochranu, ani oporu. K čomu by to prosím ťa bolo? Mne rozprávaj o snoch ktoré ťa posúvali životom...tým prvotným ešte snáď verím. Vyčaruj späť stromy, ktoré oplakávame, vráť všetko čo patrilo mestu a nájdi Zoliho, už týždeň nejedol. Jesť si len odo mňa pýta, aj za to sa neskutočne hanbí.  Je to môj bývalý spolužiak a je mi ho nesmierne ľúto. Niet nikoho, kto by ho mal skutočne rád, veľmi si to pokazil... ale nádej, že sa to snáď časom zmení tu navždy zostane. Povedz mu ak ho stretneš...
Keď to nepôjde aj tak si ťa počkám a napriek tomu, že ťa nepochválim...tebe sa neotočím chrbtom, že prečo...včas pochopíš. Odo mňa každý dostane presne to, čo si zaslúži. Svedomie je veľkým pánom...ba čo viac, najväčším!