A barátaimnak... Mojim priateľom... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„Én, aki mint mindannyian, szükségét érzem, hogy elismerjenek, benned tisztának érzem magam, és feléd indulok. Szükségem van rá, hogy oda menjek, ahol tiszta vagyok. Soha nem a szavaim, a tetteim árulták el neked, ki vagyok. Annak az elfogadása, aki vagyok, tett téged elnézővé ezekkel a tettekkel és szavakkal szemben. Hálás vagyok neked, hogy úgy fogadsz, amilyen vagyok. Mit kezdenék egy baráttal, aki elítél? Ha az asztalomhoz fogadok egy barátot, hellyel kínálom, ha sántít, nem kérem, hogy táncoljon.”

Antoine de Saint-Exupéry

A legnagyobb erény az ember életében, testet öltve leszületni a Föld nevezetű bolygóra és úgy keresni barátokat, ahogyan a Kis herceg tette. Talán az is a fontosabb leckék közé tartozik, hogy megtanuljuk, mindhiába kaparunk a tökéletesség felé, amíg nem értsük meg, hogy nem a tökéletes embert kell keresni, hanem azt, aki tökéletesen illik hozzánk. Hisz mi magunk sem vagyunk tökéletesek. Ezzel a gondolatmenettel nemrég találkoztam és nagyon megtetszet. Rögvest a Kisherceg rózsája jutott az eszembe. A Kisherceg elhagyta őt, de nem csak azért, hogy új barátokra leljen, hanem hogy tapasztalja a hiányát, annak ellenére, hogy a rózsa nem igazán volt kedves, vagy hálás vele szemben. Hisz sosem viszonozta a törődést szívélyes szóval, köszönettel, tekintettel. Egyrészt talán azért nem, mert természetesnek vette, hogy valaki törődik vele, másrészt szerintem nem tudta kellőképpen felmérni a barátja hiányát. Nem tudta milyen az, ha valakit féltenek, ha valakiért őszintén aggódnak. Viszont, amikor már minden part szakadt, egyikük sem forralt bosszút. S a rózsa ezekkel a szívszorító szavakkal küldte világba a Kisherceget: „Hát igen, szeretlek. Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.“
Aki ezt nem könnyezi meg, szerintem minimumot értett meg a Kishercegből. A róka lelkem barátja volt, egy kedves mellékszereplő, aki felvállalva az érzéseit kimerte mondani, hogy vágyik a megszelídítésre. Mennyire megkönnyebbülhetett a lelke, ahhoz képest a félénksége egy aprócska áthidalható akadály lehetet. Épp ezért számomra a kevély virág volt az, akinek mindvégig drukkoltam, mert barátok nélkül az élet gyökértelen fa egy puszta sivatagban. Úgy érzem a történetük végezettével mindannyian megtanulták a feladott leckét.
Az emberi életben nem egyszer, nem kétszer idő előtt búcsúszóra kényszerülünk s ugyan mennyi időt mért ki az ég mindazok számára, akik igazán fontosak egymásnak? (És miért olyan keveset? Vagy ez már csak a telhetetlenség jele…) Ezt senki sem tudhassa előre, s olykor bizony azért kell távoznunk, vagy elengednünk, hogy másvalaki boldog lehessen. Talán ez pont úgy az őszinte barátság alapja, mint a láng, amely élteti a kapcsolatot. Emberfeletti dolgok ezek s csak az láthassa őket, aki nem fél a fekete függöny mögé nézni. Oly mulandó az élet s az időnk oly kevés…
Épp ezért szeretnék még időben köszönetet mondani a barátaimnak, hogy mellettem állnak könnyű – nehéz napokon, s amikor mint a rózsa, tövisekkel védekeztem, türelmesen vártak rám. Nem zsaroltak, nem átkozódtak, nem szórták rám a világ összes hibáit.
Volt, akit elhagytam tudván, nem fog megvárni, mert nekem nincs miért visszatérnem. Volt, aki ellökött és nem fogadtam vissza többé. S volt olyan is, akire én vártam… Ezen az úton haladva sok mindenre ráébred az ember. Talán a legfontosabbra is. Ki az aki lássa – ki az aki szereti?!
„Az igazi barát az, aki megérti a múltad, hisz a jövődben és elfogad annak, aki vagy."
Nem is tudom, miből érzékelhetnék a szeretetem mértékét, hisz én sem hálálkodom lépten, nyomon… talán az öleléseimből, talán a nézéseimből sok minden kiolvasható. Más az, amikor a barátaimra nézek, mert abban a tekintetben ott lappang a csodálat… mintha ezer éve ismernénk egymást s mégis mindig új dolgokat élünk meg. Más az, amikor egy baráthoz szólok, amikor írok, s a sorok közé bekódolom, mennyire fontos nekem. Még a csend is más. Titokzatos, de nem kínos. Teljesen más az… érezni, ez az ember számomra nem idegen. S ha majd mennem kell erről a Bolygóról egyszer, a barátaimat a lelkemben viszem, pont úgy, mint a Kisherceg.  
Kimagasló köszönettel tartozom édesanyámnak s a kedves barátainak (és mindazok családtagjainak) mert hála nekik sok mindent hamar, még gyermekkoromban megértettem. Legfőbbképpen azt, milyen fontos az összetartás, hogy az ember nem arra született, hogy könyörögjön a szeretetért a segítségért, nem arra született, hogy hála jeléül hajlongjon, istenítsen, márványoszlopokat borítson aranybetűs nevekkel. Arra születet, hogy őszintén, szabadon szeressen és érezze mások szeretetét. Arra született, hogy tudja, el kell tévedni egy párszor annak érdekében, hogy felismerjük a helyes utakat.
Az orosz származású amerikai író Isaac Asimov világba bocsájtott egyszer egy elgondolkodtató mondatot: „Ha az orvosom azt mondaná, hogy csak hat percem van hátra élni, nem tűnődnék. Egy kicsit gyorsabban gépelnék.”
Ma értettem meg igazán mit szeretet volna ezzel az író mondani. Ami számított az életében neki, azt teljesen megélte, „most” már csak gyorsabban kell írnia, hogy tudassa a világgal mindezt. Neki valószínűleg sikerült, ma én próbálkozom.
A Világűr idejéhez mérve talán csak „hat percem” van hátra, ezért én sem tűnődöm, viszont gyorsabban gépelek, mert szeretném még elmondani a barátaimnak, hogy kivétel nélkül, egytől – egyig fontosak nekem. Nincsenek se sokan, se épp kevesen, nem holmiféle tömeglakók, ők azok, akik elnyerték a szívemet, s akiktől szívesen tanulok.
Ráébresztettek, hogy egy igazi barát szeret akkor is, ha selypítesz és sosem lesz belőled Megasztár :D
Szeret akkor is, ha kócos vagy és nem vagy kifestve.
Szeret akkor is, ha „a gép” nem pontozza a saját szöveged:))
A barát az barát és az marad akkor is, ha világok fordulnak ellened. Talán nem mindig támogassa az ötleteidet, az elszántságod, de „ott van” ha megbotlasz. Ott van, hogy segítsen megérteni, lehetnek hibáid ezért neked is kell tanulnod még. Ott van és megnevettet. Nem lépked előtted, nem lohol utánad. A vállain visz, hogy jobban lásd a csillagokat. Ott van akkor is, ha fizikailag nincs melletted, mert aki szeret, az szeret… bárki vagy s bárhogy teljesítesz. Hát mondjátok meg nekem, mi fontosabb „célunk” lenne az emberi életben mintsem, hogy megtudjuk kik az igazi barátaink? Talán még időben búcsút inteni mindazoktól, akik nem tartoznak az életünkbe, hogy tisztábban lássuk azokat, akik mindvégig „ott” álltak mellettünk.

Köszönet nektek - értetek:)
S köszönet mindazoknak, akik a sorok közti csendben is észrevették mennyit ér az igaz barátság…
...nem mindenkinek van itt kép, de mindenkit szeretek...

Ja   ako každý   iný   túžim   po uznaní   a v tebe   sa   cítim   čistý .  Preto   k tebe smerujem.   Potrebujem   ísť   tam ,  kde   som   čistý . Moje slová a moje skutky ti nikdy neprezradili kto som. Totiž  prijal   si ma presne   takého ,  aký   som .  Práve preto   si bol ,  keď   to   bolo   potrebné ,  zhovievavý   k mojim   slovám a  k  môjmu   počínaniu. Som ti za to vďačný, veď čo   by som   si   počal   s priateľom ,  ktorý   by   ma neustále   posudzoval ? Ak si prizvem k svojmu stolu priateľa, ponúknem ho miestom keď kríva a neprosím ho, aby mi  tancoval.“

Antoine de Saint-Exupéry (preklad z originálu)

Najväčšou cnosťou v ľudskom živote je narodiť sa na planétu Zem a hľadať si priateľov takým spôsobom, ako si ich hľadal Malý princ. Medzi naše dôležitejšie úlohy zrejme patrí naučiť sa, že sa nadarmo ženieme k dokonalosti, kým nepochopíme, že naším poslaním nie je nájsť si dokonalého človeka, ale človeka, ktorý sa k nám dokonale hodí. Veď ani my nie sme dokonalí. S touto myšlienkou som sa iba nedávno stotožnila a chytila ma za srdce. Zaraz som si spomenula na ružu z rozprávkového príbehu Malý princ. Opustil ju, ale nie len na dôvažok toho, aby si našiel nových priateľov, ale aby nadobudol skúsenosť v tom, ako dokáže jeden skutočný priateľ chýbať a to napriek tomu, že ruža nebola k nemu milá, tobôž nie vďačná za starostlivosť. Nikdy neopätovala lásku Malého princa milým slovom, vďakou, či pohľadom. Z jednej strany zrejme preto nie, lebo jej bolo všetko prirodzené, z druhej strany podľa mňa nedokázala odhadnúť bolesť zo straty priateľa. Nevedela aké to je keď sa o niekoho skutočne boja, keď kvôli nemu prežívajú úzkosť a strach. Napriek tomu keď došlo k lámaniu chleba, ani jeden z nich nekľul pomstu. Ruža sa rozlúčila s Malým princom s týmito srdcervúcimi slovami: „Ale áno, mám ťa rada. Ty si o tom mojou vinou nevedel. Teraz to nie je dôležité. No ty si bol práve taký hlúpy ako ja. Usiluj sa byť šťastný.“
Komu sa nezaleskla slza v očiach pri tejto rozlúčke, podľa mňa pochopil len nepatrnú časť príbehu. Líška bola priateľkou mojej duše, milý vedľajší únik fantázie spisovateľa. Niekto, kto sa nehanbil za svoje pocity. Líška jasne a zreteľne vyjadrila svoju túžbu po skrotení. Aké oslobodzujúce to môže byť pre dušu napriek strachu zo sklamania. Práve preto som až do konca držala stranu pyšnej ruži, lebo bez priateľov je život ako strom bez koreňa v ničivej púšti.  Ja si myslím, že ku koncu ich vlastného príbehu všetci zistili, čo sa ešte musia naučiť.
V ľudskom živote sa nezraz musíme predčasne rozlúčiť od tých, na ktorých mám skutočne záleží. Ktovie osud podľa čoho stanovuje čas spoločných prežití? (Prečo nám určuje tak málo času? Či je to už iba znak ľudskej nenásytnosti...) To nemôže nikto vedieť dopredu a občas veru musíme vedieť odísť, či opustiť, aby bol niekto iný skutočne šťastný. Toto snáď takisto tvorí základ skutočného priateľstva, ako plamienok, ktorý tento samotný vzťah živí. Sú to nadľudské záležitosti a vidí ich iba ten, kto sa odváži pozrieť za tmavú oponu. Život je pominuteľný a náš čas každým dňom vypŕcha...  
Práve preto sa chcem včas srdečne poďakovať všetkým svojim priateľom, že stoja pri mne v ľahkých a ťažších chvíľach, a že na mňa trpezlivo čakali keď som sa ako ruža bránila tŕňmi.  
Nevyhrážali sa, nepreklínali, nesypali na mňa všetku vinu sveta. Boli takí, ktorých som musela opustiť, vediac, že ma nepočkajú, totiž nenašla som zmysel pre návrat. Boli takí, ktorí ma odstrčili a už som ich nedokázala prijať späť. Boli takí, na ktorých som čakala ja...Kráčajúc po tejto ceste sa človek veľa toho naučí. Snáď aj to najdôležitejšie...vidieť tých, ktorí nás vidia a majú nás skutočne radi. „Skutočný priateľ je ten, kto pochopí tvoju minulosť, verí v tvoju budúcnosť a príjme ťa takého aký si.“ (preklad z originálu)
Neviem posúdiť z čoho dokážu vnímať mieru mojej lásky, veď tiež nepatrím medzi tých, ktorí vzdávajúc poctu sa každou chvíľou za čosi hlboko klaňajú. Snáď z mojich objatí, či pohľadov dokážu mnoho toho vyčítať. Je to celkom iné keď sa dívam na priateľa, v tom pohľade sa ukrýva obdiv...ako keby sme sa poznali celé tisícročie a predsa dokážeme každou chvíľou prežiť čosi nové, výnimočné. Je to iné, keď sa prihovorím priateľovi, keď mu napíšem pár slov a zakódujem medzi riadky aká je pre mňa dôležitá jeho prítomnosť v mojom živote. Ešte aj ticho je celkom iné. Svojim spôsobom záhadné, ale nie trápne. Je to celkom iné...cítiť, že tento človek mi nie je cudzí. A keď budem musieť raz opustiť planétu Zem, priateľov si vezmem vo svojej duši so sebou, presne ako Malý princ.  
Neopísateľnú vďaku pociťujem voči svojej maminke a jej milých priateľov (ako aj ich rodinných príslušníkov), pretože vďaka nim som veľa toho pochopila, už vo svojom ranom detstve. Hlavne to, aké dôležité je držať spolu, lebo človek sa nenarodil preto,  aby žobronil o lásku či výpomoc. Nenarodil sa preto, aby sa z vďaky k blížnemu klaňal, zbožňoval, staval mramorové stĺpy vytesané zlatým písmom svojich priateľov. Naopak, narodil sa preto, aby dokázal bez pretvárky a slobodne milovať, aby cítil lásku iných. Narodil sa preto, aby zistil, že občas musíme zablúdiť k tomu, aby sme si na konci boli istí, že sme našli tú správnu cestu. Americký spisovateľ s ruským pôvodom Isaac Asimov, zasial do sveta jednu veľmi zaujímavú myšlienku: „Keby mi lekár povedal, že do konca života mi zostáva iba šesť minút, nerozjímal by som. Trošku rýchlejšie by som písal na stroji." (Preklad z originálu)
Dnes som vlastne pochopila, čo tým chcel spisovateľ povedať. To, na čom mu v jeho vlastnom živote skutočne záležalo, úplne prežil, „teraz“ už musí len rýchlejšie písať, aby to  ešte včas dal svetu na vedomie. Jemu sa to zrejme podarilo, teraz som na rade ja.
Z hľadiska vesmírneho času mám možno pred sebou iba posledných „šesť minút", práve preto nerozjímam, iba o čosi rýchlejšie píšem, totiž chcem povedať svojim priateľom...tým skutočným, že sú pre mňa nesmierne dôležití. Nie je ich veľa, ani málo, nezdržiavajú sa v davoch. Oni sú tí, ktorí si získali moje srdce a od ktorých sa veľmi rada učím.
Prebudili vo mne vedomie, že skutoční priatelia ťa majú radi, aj v tom prípade keď šušleš a nikdy nebudeš speváckou Superstar.
Majú ťa radi aj vtedy, keď si strapatá a nemáš vymaľované očné viečka.
Majú ťa radi aj vtedy, keď počítač neboduje tvoju snahu o vlastný prejav :))
Priateľ je priateľ a zostane tvojim priateľom aj vo chvíli keď sa proti tebe obrátia svety. Možno nepodporuje všetky tvoje nápady, všetku tvoju odhodlanosť,  ale „je tam“, stojí ti nablízku, keď sa potkneš a padneš na kolená. Je tam, aby ti pomohol pochopiť, že celkom určite máš svoje chyby, ale môžeš sa z nich poučiť. Je tam, aby ťa rozosmial. Nekráča pred tvojim krokom, neženie sa za tebou, berie ťa na svoje plecia, aby si sa dotkla hviezd. Stojí pri tebe, aj  vtedy, keď nevie byť s tebou fyzicky, pretože ten kto ťa má skutočne rád, tak ťa má rád...nech si hockto a čokoľvek sa chystáš naplniť. Tak mi povedzte, aké dôležitejšie naplnenie cieľa si môžeme priať v ľudskom žití, ako zistiť, kto sú naši skutoční priatelia? Snáď ešte včas povedať zbohom tým, ktorí do nášho života nepatria, aj to len preto, aby sme jasnejšie videli tých, ktorí  celý čas pri nás stáli..   


Ďakujem vám – za vás :)
A ďakujem aj tým, ktorí aj medzi riadkami v tichu zbadali aká je cena skutočného priateľstva...
...nie každý má tu fotku, ale káždého z vás mám rada...